A cionizmus, mint forradalom:
A cionizmus a francia forradalom utáni 1815-től kezdődő emancipáció terméke, annyiban, hogy az 1914-ig kialakult helyzetben a zsidó identitás új kérdésekkel kellett, hogy megküzdjön. Ezekből a kérdésekből nő ki szépen lassan a cionista mozgalom.
1. Krochmal
(Nachman Krochmal, 1785-1840, Galícia)
Korchmal a hegeli filozófia mintájára (héberül) és az idealizmus eszmerendszerével Maimonidészhez hasonlóan, aki az arisztoteliánus rendszerrel lép szintézisbe, mutatja be a zsidó nép helyét a népszellemek között. Tatár egyik előadásában, talán pont a XX. századi vallásfilozófia óráján mondja el ezt az elméletet, de meg sem említette Avineri nevét, sem a cionizmust, mint kapcsolódási pontot. Hegel szemében a népszellemek az univerzálisak és a világszellem megnyilvánulásai, tehát a zsidó nép fennmaradása partikuláris. Krochmal azt mutatja be hegeli mintára, hogy szemben Hegellel, pont, hogy a zsidó nép az univerzális, hiszen megtestesíti az Abszolúthoz való viszont, mint a monoteizmus „feltalálója”, ezért a többi népszellem a partikuláris, hiszen azok csak részeredményeket adnak, míg az Abszolúthoz a zsidók kapcsolják a világot. A zsidó identitásproblémára tehát Krochmal egyetemes választ igyekszik adni.
2. Graetz
(Heinrich Graetz, 1817-1891, poznani kerület-porosz terület)
Ranke történettudományi eredményei hatottak rá. Graetz azt mondja, hogy a judaizmus a pogánysággal szemben jelenik meg. A pogányság, mint ami a természet istenségét vallja, ezzel szemben a zsidóság, mint a Szellem Vallásának megalkotója. A görög istenek emberiek, tehát a természet csúcsán vannak, a zsidóság Istene, nem látható, csak hallható, ezzel is „mutatva magáról”, hogy szellemi. A művészet is kettéválik, a figurális ábrázolás a pogányoké, míg a költészet a zsidóságé. A judaizmus teokrácia, ennyiben lehet történelme, hiszen politikával átitatott, ezzel szemben a kereszténységnek nincs történelme. A judaizmus a közösség vallása, a kereszténység az egyéni megváltást helyezi előtérbe. A zsidó vallás nem „kinyilatkoztatott vallás”, hanem kinyilatkoztatott törvénykezés, mert politikai síkja nagyon jelentős.
3. Moses Hess (1812-1875)
Rajna-vidéken született ortodox zsidó családban. Marx-szal és Heine-val Párizsban és Brüsszelben együtt alkottak. A szocializmus és a zsidóság nemzeti identitáskérdése képezte a fő kérdéskörét. Egy Palesztínában megalapítandó „nemzeti otthon” –ban látta a megoldást a zsidók identitásproblémájára. Az asszimilációt elvetette, mert látta, hogy a nacionalizmusok kialakulásának korszakában az asszimiláció teljesen felesleges, és nem fogadható el megoldásként. Az arabok emancipációját és szuverenitásuk visszaszerzését is megálmodta.
4. Alkalai és Kalischer (szefárdi Yehuda Hai Alkalai (Szarajevóban született, 1798-1878) és askenázi Zwi Hirsch Kalischer (Poznanban született, 1795-1874))
Az emancipáció első nemzedékének öntudatát a felvilágosodás és a szekularizáció formálta ki. Ebből fakadt az új identitás keresése, aminek eredménye a zsidó nemzeti öntudat felébredése volt. Ez az öntudat a cionizmusban öltött testet. Alkalai és Kalischer ortodox hagyományokból nőttek ki, amely hagyomány ellentétben áll a szekularizált zsidó nemzeti öntudattal. Tevékenységük azért érdekes különösen, hiszen ennek a két ellentétes dolognak a szintézisét munkálták. A megváltást kezdeti mozzanatait szekularizálják, és fontosnak tartják a bevándorlás megkezdését. A messiás szerintük fokozatosan jön el, nem egycsapásra, ezért kell „segíteni” neki a bevándorlással. Alkalai a József Fia és a Dávid Fia közötti hagyományt feldolgozva bizonyítja ezt. József Fia politikai hatalmat gyakorol, harcol Góg és Magóg ellen, hogy elfoglalja Izrael földjét, de elesik, őt követi majd a Dávid Fia messiás. Kalischer egy gazdag zsidók által finanszírozott társaság megalapításától várja a bevándorlás valódi megindulását.
5. Smolenskin (Peretz Smolenskin, orosz terület, 1842-1885)
A zsidók Oroszország területén nem kaptak abból a fajta felvilágosodásból, amelyből az európai zsidók egy nagyobb része igen. Enyhülés történt abban az értelemben, hogy néhány zsidó már járhatott egyes „világi” iskolába és egyetemre, így a maszkilim(ek) csoportja jött létre. Akik a képzéstől várták a környezet elfogadóbbá válását. Ezzel a hatás ellentétes lett, 1881-ben hatalmas pogrom volt. Ezt követően közel 3 millió zsidó emigrált Oroszországból. Smolenskin Bécsben élte életét tovább. Szorgalmazta Erec Jiszraél területére való költözést tisztán pragmatikus okokból. Hat érvet is felhoz, amelyek többé-kevésbé, de alátámasztják, hogy miért inkább Erec Jiszráél, mint az USA legyen a kivándorlás fő célterülete. A kutatások alapján 14 millió embert el képes tartani a terület, ha jól művelik a földet. Kutatásokra hivatkozik, és a szellemi közösségnek tartja Izraelt, nem fizikai. Annyiban, hogy földjük elvesztésének ellenére is fenn tudtak maradni. A bevándorlás társadalmi diverzitást is nyújtana a bevándorolt zsidóknak, ezzel a társadalom egész palettája létre jöhetne szemben a Smolenskin kori speciális szűkréteggel szemben.
6. Lilienblum (Moshe Leib Lilienblum, Litvánia, 1843-1910)
Ahogy Smolenskin is, ő is első generációs maszkil volt. Odesszában élt az 1881-es pogrom idején. Ez biztosította számára azt a felismerést, hogy a műveltség és a tolerancia fogja áthidalni a különbségeket zsidók és nem-zsidók között. Azonban 1881 után úgy látja, hogy a zsidó ortodoxok és liberális, egyszóval az összes zsidó összefogása szükséges, hogy egy saját hazát hozzanak létre. A pogromokra három megoldást mutat fel, az egyik a status quo fenntartása, ami a pusztulásukat jelentené, a másik a tökéletes beolvadás, ami nem lehet egy egész nép esetében megoldás, a harmadik a nemzeti újjászületés. Zsidó Nemzeti Alap létrehozásán gondolkodik, amely Erec Jiszráél területén venne a törököktől földeket. A telepesek nyilván a kevésbé szerencsés helyzetben levők volnának, de a többiek az Alappal be tudnának szállni a kivándorlás megkezdésébe. A Hasmoneusok sem Jeruzsálemből indultak, de később Jeruzsálem is csatlakozott hozzájuk, mondja. A Haszkala helyett nemzeti megoldást keres. Látta, hogy a modern antiszemitizmus nem a középkori antiszemitizmus zárványa, hanem egy teljesen új áramlat, ami új veszélyeket rejt magában.
7. Pinsker (Leo Pinsker, Odessza, 1821-1891)
Önfelszabadítás című tanulmánya igen nagy hatást gyakorolt, függetlenül attól, hogy név nélkül adta ki. Orvosként judeofóbiában látta a pogromok okát. Amely azért alakul ki, mert a zsidókat nem tudják népként kezelni, mert ezt a zsidók nem tudják viszonozni, mert nincs a „népséghez” elengedhetetlen hátterük. Ez pedig a saját földterület, kormány és nyelv. A kivándorlással kell ezeket megteremteni. Szintén egy közös alap (akár alkotmányozó nemzetgyűlésben) látta a saját föld megvásárlásának legjobb útját. Hogy az USA-ba vagy Palesztinába történjen a kivándorlás, arról nem mond ki döntő álláspontot, de mindkettő mellett érvel. Végül a Palesztinába való tömeges kivándorlás mellett teszi le a voksát. Az önfelszabadítás előlegezi meg azt, hogy mások szabadíthassák fel őket. Nem lehet a szabadságot mások kezéből várni, mert akkor az csupán egy újabb ideiglenesség volna. Valódi nemzetként kell a zsidóknak létezniük, ehhez pedig önfelszabadításra van szükségük.
8. Ben Yehuda (Eliezer Perlman, Litvánia, Prága, Palesztina, 1858-1922)
A héber nyelv beszélt nyelvvé való visszaállításában játszott jelentős szerepet. A fő gondolata az volt, hogy a nép az alapja a beszélt nyelvnek, tehát vissza kell költözni Palesztinába és ott a hébert használni, így alakulhat ki éledhet újjá a héber nyelv és valósulhat meg héber nyelű modern kultúra. Azt mondja, hogy nem a közös nyelv teremti meg a közös földet, hanem épp fordítva.
9. Herzl (Theodor Herzl, Budapesten született, 1860-1904)
Két írása: A zsidó állam (1896) és a Altneuland (1902), amit Avineri elemez. Herzl nem volt olyan mértékben eredeti, ahogy azt a róla szóló „mondák” mesélik. Azonban a világpolitika színpadán ő jelent meg először a zsidó nép nevében. Erre a közvéleményt használta, mivel újságíró volt Bécsben a Neue Freie Presse-nél. 1891-től Franciaországban élt. a népi antiszemitizmust itt figyelte meg csíráiban. A zsidó állam című művében rámutat arra, hogy milyen problémát jelent a zsidók emancipálása, hiszen a középosztálynak és más osztályoknak lesznek közvetlen ellenfelei. Ezért csak az az út lehetséges, hogy kivonulnak ebből a társadalomból a zsidók egy saját területre. Az Altneuland az 1923-as Palesztina leírása. Utópisztikus regény. Szocialista államformát képzel el, ez azért érdekes mert Herzl liberálisnak, esetleg konzervatívnak tekinthető. Palesztina területén élő arabokat is egyenlő joggal emelné be ebbe az országba, nem számolt azonban az arab nemzeti törekvésekkel, amelyekkel ekkor még nem is számolhatott.
10. Nordau (Max Nordau, apja neve Südfeld, Budapesten született 1849-1923)
1897-ben a Cionista Kongresszus megnyitóján mondta el programbeszédét, melyben felhívja a figyelmet az emancipáció kudarcára. A népek érzelmei ne tekintik sajátjuknak a zsidókat, hanem külsősöknek. Az nacionalizmusok jelentőségét az új antiszemitizmus kialakulásában világosan látta. Elmondja, hogy a felvilágosodásból fakadó felszabadítás pusztán eszmei volt, és nem tükrözte a népek valódi érzelmi valóságát, ezért nem lehet teljes. (Angliát hozza ellenpéldaként, ahol már azelőtt megtörtént az emancipáció, mielőtt törvénybe iktatták volna.) A getto relatív értékére rámutatott, melyet abban látott, hogy a gettoban lakó közösség együtt tudott szembenézni az őt érő kihívásokkal, míg az emancipált zsidó atomizáltan küzd az egész ellenséges közeggel. Megmutatja, hogy a zsidók nem szerették és nem is voltak különösebben tehetségesek az üzlet terén, hanem éppen a politikában van tehetségük. 1902-es A cionizmus című cikkében azt világítja meg, hogy a nemzeti tudat szekuláris szempontból is értelmezhető, sőt szükséges. A zsidó közösségeknek kell visszatérni földjükre, nem valami messianisztikus váradalomra bízni a visszatérést. Palesztina mellett teszi le a voksát, mint lehetséges és szükséges zsidó állam területe, szemben Ugandával.
11. Ahad Ha’am (Asher Ginsberg, Oroszország, Haszkala, Odessza, 1856-1927)
A cionista mozgalom váradalmait nagyon reálisan felméri és okozataira figyelmezteti az olvasóit. A nyugati és keleti zsidók problémáit nem azonos mértékben és hatékonysággal orvosolná a zsidó állam megalakulása. És ennek az államnak a megalakulása nem alapozódhat chartákra vagy más egyezményes papírokra, mert mögötte valódi kultúrának kell állnia, nem pedig egy légvár kell, hogy legyen. A zsidóságnak kell legyen egy szellemi teste is az új haza mögött, hiszen addig is ez a szellemi test volt ami megtartotta a zsidókat, hiszen országuk és templomuk elpusztult. A zsidó állam megalapítás tehát nem önmagában való cél. Az arabok kérdését is realisztikusan látja. A problémákra és a konfliktusokra már akkor felhívta a figyelmet, amikor az arab nacionalizmus még születőben sem volt. A jogosság és igazságosság elvét nagyon fontosnak látja az arab lakosokkal szemben.
12. Syrkin (Nachman Syrkin, Dél-Oroszország, 1867-1924)
Berlinben közgazdaságtant tanult. Szociális és társadalmi dimenzióval egészítette ki Herzl és Nordau nézeteit. Kutatja, hogy az ellenségesség okát, ami megnyilvánult a zsidókkal szemben. Ezt egészen Jézus korától kezdve elemzi. Kezdetben, amikor Konstantinnal államvallássá lesz a kereszténység, ez tölti el ellenszenvvel a zsidó és keresztény kapcsolatot. A másik sarokpont az istenember dogmája, amit nem tud a judaizmus elfogadni, és szánalmas bálványimádásnak tartja. Ebből fakad a keresztények megvetése, ezzel párhuzamosan a keresztények sem bánnak kesztyűs kézzel a zsidókkal, hiszen még a hatalom is az ő oldalukon áll. Ezután a francia forradalom utáni változásokat elemzi. A kitermelt emancipáció lehetőséget adott a zsidóknak, hogy társadalmilag jelentős pozíciókat töltsenek be, ez lehetőséget adott az ellenszenvre. Mert a középosztály és a lecsúszóban lévő parasztok között jelentkezik a legerősebben a társadalmi antiszemitizmus. Saját lecsúszásukat másokra projektálják ezek az osztályok (catilina-osztályok). Pedig a középosztály tartja fenn azt a rendet, ami tönkreteszi és ellehetetleníti. A modern társadalom szerkezetének válságával az antiszemitizmus növekedni fog, mondja Syrkin. Az új zsidó államnak szocialistának kell lennie, hogy kielégíthesse a legelnyomottabb osztály, a zsidó proletariátus igényeit. Nem lehet a zsidó szocializmust megfosztani a judaizmustól, hiszen ezzel sajátságosságát veszítené el. A palesztin területeket közös nemzeti módon kell megvásárolni és állami tulajdonban tartani. Az új zsidó szocialista állam nem lehet kapitalista, hiszen a kapitalizmus a történelmileg kialakult egyenlőtlenség, ezzel szembe kell fordulnia az új zsidó államnak. Ezért ez utóbbi szükségképpen szocialista lesz.
13. Brochov (Ber Borochov, Ukrajna, Poltava, 1881-1917)
Az orosz területeken a zsidó szocializmus különösen erős társadalmi és szellemi bázissal rendelkezett. A Zsidó Munkások Szövetsége (Bund) magas szintű szellemi tevékenységet folytatott, a jiddis nyelv használatát és a proletariátus internacionális integrálódását hirdette. Elvetette a palesztinai zsidó állam eszméjét, szerinte a proletariátusnak csak a forradalomban lehet igazi hazája. A Hovevei Cion (Cion Barátai) mozgalomhoz közel álló maszkil fiaként született Brochov. Az általa kidolgozott cionista marxizmus a legbefolyásosabb munkapárt lett Palesztinában: Poalei Cion (Cion Munkásai). A marxizmus nacionalista vonalát képviselte Brochov. A kizsákmányolt osztályok harca a nemzeti többséggel fordul szembe. A zsidó kivándorlás céljaként csak Palesztinát (fejletlen országot) lehet elképzelni, hiszen bármely más országban újratermelné a zsidóság azokat az osztályproblémákat, ami Európában és Oroszországban is a sajátja. A termelési szerkezetre épülhet rá a társadalmi szerkezet. A nyugati zsidók jólétük miatt nem érzékelik a felmerülő problémákat, amelyek az emancipáció ellenére az antiszemitizmusban öltenek testet, de az „Ost-Juden” (közép-kelet európai és orosz zsidók) újra és újra felhívja rájuk a figyelmüket. Azonban a megújulás csak a munkásosztályon keresztül történhet, mert az ő szenvedésük elég nagy ahhoz, hogy radikális változáshoz segítse hozzá az egész zsidóságot. Az igazi internacionalizmushoz a nacionalizmuson keresztül vezet keresztül az út.
14. Gordon (Aharon David Gordon, 1856-1922, ?Oroszo., aztán Palesztina)
Oroszországban rokona nagybirtokán jószágigazgató volt, ezután anyagi és családi nehézségektől ösztönözve emigrált Palesztinába. Nem tekintette magát doktriner szocialistának, azonban a munkát tartotta az identitás megalapozó elemének. A munkák közül is a természethez és a földműveléssel (és a munkásosztály) kapcsolatos munkákat. Azt mondja, hogy egészséges személyiség csak ilyen munka révén alakulhat ki. A valódi nemzeti újjászületéshez Palesztina nem lehet a diaszpórák gyarmatbirodalma, hanem éppen fordítva, és minden munkát a zsidóknak maguknak kell végezniük, hogy ezzel megalapozzák az „anyaországot” a diaszpórák számára. Gondolatisága a Rousseau, Dosztojevszkij, Freud nyomvonalat követi, a száműzetés a lélekben lakik. A cionizmus elsősorban nem elmélet, hanem gyakorlat. A „Munka Vallása” terminológiát használja ideológiájának foglalataként.
15. Jabotinsky (Vladimir Jabotinsky, Odessza, 1880-1940)
Hihetetlenül széles látókörrel rendelkezett, erősen nacionalista, azonban a tipikusan zsidó elem csaknem teljesen hiányzott belőle. Szellemi hagyományában a zsidó összetevő játssza a legkisebb szerepet. Svájcban és Olaszországban jogot tanult. Az olaszországi tanulmányok alatt megszilárdul benne az a szellemi vonal, amit tanáraitól kap. A liberalizmus bírálata már nagyon korán megjelenik és egy jóval realisztikusabb nézetet akar Jabotinsky a helyére állítani. Jabotinsky egyre távolodik a cionista mozgalom mainstream áramlatától. A revizionista cionizmus az ő nevéhez köthető. Az Új Cionista Szervezetet megalapítja. Bár jóval agresszívebb programot hirdet annál a békés diplomáciai útnál, amit a „régi” cionizmus hirdet a palesztinai államalapításról, viszont ez az új szervezet sokakat képes megmozgatni. A nacionalizmust mindenekfelett álló értéknek tekinti: nemzet és haza az abszolút első az ember életében. A nemzeti lét a faji léttel azonos szintű. Az „abszolút nemzet” homogén és külsődleges jegyek alapján környezetétől elkülöníthető és olyannyira saját nyelvet beszél, ami nem származik másik nyelvből és „ősidők óta” egy meghatározott földterületen él. A tömegmegmozdulás és a szertartásosság fontosságába vetett hitét Sámson című regényében is megtaláljuk. A nemzeti érdek az osztályérdekek felett áll, ezért szembefordul a szocialista és kommunista eszmékkel is, amelyek a munkásosztály elsőbbségét hirdetik. Szembefordul a materializmussal is, ami a történelmi változásokat a szükségből vezeti le. Szerinte a fő mozgató erő a hatalom akarása. A „minden ember király” fogalomrendszere nem az egalitarizmus, hanem az agresszió. Az arab nacionalizmussal szemben elutasító. Érdekes, hogy az antiszemita ukrán nacionalizmus pártját fogja, és ezzel párhuzamosan az arab nacionalizmust még csak el sem fogadja, és így ambivalens saját érvrendszerén belül is. A palesztinai zsidók katonai védelméért is kiállt. Önvédelmi zászlóalj kiképzését és állomásoztatását kérte a britektől. Ezt azonban a brit diplomácia akkor még nem fogadhatta el. Az a kettősség, hogy a britektől kellett kérnie a zsidók támogatását és a cionista mozgalom és a britek közös érdekeit vonultatta fel érvként olyan dichotómiát eredményezett, ami saját mozgalmában is a perifériára sodorta.
16. Kook rabbi (Abraham Isaac Kook, 1865-1935)
Mind a vallási ortodoxia, mind a liberálisok elutasították a szekuláris cionizmust és csupán egy újabb álmessiási mozgalmat láttak benne. Volt azonban egy másik szál is, ami az ortodoxiát próbálta összeegyeztetni Izrael újjáépítésével. Kook volt a brit mandátum első askenáz főrabbija. Ő dolgozta ki az átfogó cionista vallási-nacionalista filozófiát. Kook rabbi szerint csak Erec Jiszráél területén lehet teljes zsidó életet élni. Aki belenyugszik a száműzetésbe, az zsidóként a saját életének eltorzításába nyugszik bele. A vallásos zsidóknak viszonyulniuk kellett ahhoz, hogy Izrael földjét kolonizálják a cionista szekulárisok. És bár istentelen szentségtörők, mégis szent ügyön dolgoznak. Ezért hasonlóan a hegeli filozófiában megjelenő ész cseléhez, Kook rabbi azt mondja, hogy ezek a szekuláris újjáépítők valójában a megváltást munkálják, csak nem tudnak róla. Az újjáépítés a közelgő megváltás nem csupán a zsidó nemzetnek, hanem az egész Föld népeinek megváltást hoz. Ezért Izrael újjáépítése globális színezetet ölt. Azonban ez az új haza nem lehet a szennyes politikai csatározások színhelye, mivel azzal nem a megváltás előkészítését töltené be. Kook rabbi szerint a száműzetés is szükséges volt, hogy ne kelljen olyan kompromisszumokat megkötniük a zsidó államot irányító embereknek, amelyek jellemzőek a politikai harcokra. A megváltás nem érhető el szent háborúk sorával. Éppen ezért az egész világ megváltásra szorul. Ha Izrael visszakerül az országába, akkor eljön a messiás (Gondviselés), hogy uralkodjon a népeken.
17. Ben Gurion (David Ben Gurion, 1886-1973)
Kezdetben szovjet mintára akarta megszervezni az zsidó munkásságot, aztán katonai vezetői szerepben találta magát. A Hisztadrut Munkásszövetség gazdasági megalapozását ő hajtotta végre, ő vált az egységes Izrael szimbólumává. Agnosztikus, aki Bibliai idézeteket használt rendszeresen, autodidakta filozófus, Platón és Buddha követő. Retorikáját az agresszió jellemezte, ám ez óvatos politizálással párosult. Két alapelv vezette és ehhez plusz egy irányelv társult. 1. A cionizmus lázadás a zsidó hagyománnyal szemben. 2. Ha a forradalmat végre akarják hajtani, akkor nem elég csak nyilatkozatokat kiadni, hanem kell egy társadalmi szubjektum (bázis) ennek a megvalósítására. Az irányelve pedig, hogy meg kell találni azokat a politikai erőket, akikre a zsidóság támaszkodhat, fel kell mérni, hogy az európai politikában mi mennyit ér és milyen súlyú. A zsidó állam alapját a gazdasági erő adja, erre képes a politikai hatalom ráépülni. Nincs politikai hatalom gazdasági hatalom nélkül. Alapvetően nem marxista alapról beszélt, mert látta, hogy a zsidó munkásosztály teljességgel hiányzik. Igyekezett miniszterelnöksége idején az országban érkezőket szétszórni, és decentralizálni, hogy a „falusi” szelete megerősödjön a gazdaságnak. A cionizmus és a szocializmus Gurionnál együtt járnak. A munkásosztály megteremtése elengedhetetlen feladat, hogy a zsidó nemzet létrejöhessen Izrael területén. Gurion előzetes oktatást rendelt el a bevándorlók számára, azonban 1945 és 1948 után a bevándorlók tömegei meghiúsították ezt. Majd a háború, ami 1948 után következett olyan mértékben megnövelte a katonai kiadásokat, ami az ország bevételeit tekintve túl nagy volt, ezért külső forrásokra kellett támaszkodnia Izraelnek. Ez lesújtotta Guriont, és ő látta csak igazán, hogy mennyire más a megvalósult Izrael, mint ami az álom volt. A britekkel való szövetség kettőségében, abban, hogy a zsidó állam támogatása inkább pragmatikus, mint ideológiai, és a zsidó államnak szüksége van erre a támogatásra, jól elboldogult. A második világháború alatt megfogalmazta ezt a kettősséget: „úgy kell harcolnunk Hitler ellen, minta nem lennének nézeteltéréseink a britekkel, s úgy kell folytatnunk a politikai küzdelmet a britek ellen, mintha nem folyna Hitler ellen háború.” Izrael és az USA árnyalt és összetett viszonyát is kellő realizmussal kezelte. Gurion arra is felhívja a figyelmet, hogy attól, hogy megalakult Izrael, attól még nem váltak törvénytisztelővé a zsidó bevándorlók, és attól még nem tanulták meg az országuk törvényeit betartani. Persze igényeik vannak. A sok éves száműzetés nyomának tartja a zsidó törvénykikerülést. Azt mondja, hogy nem csak a zsidókat kell kivenni a száműzetésből, hanem a száműzetést is ki kell venni a fejekből.
Epilógus
A cionizmus mint permanens forradalom
A cionizmus nem tartotta végcélnak sohasem Izrael megalapítását, csupán egy lépésként fogta fel a nemzeti megújulás hosszú útján. Ma a kollektív zsidó identitás szimbóluma Izrael. Az emancipáció és a szocializmus bukása, a holocaust borzalmai és a tömeges kivándorlás együtt volt fájó seb és döntő erő Izrael létrejöttében, bár Izrael nélkül a felsoroltak döntő csapást mértek volna a zsidókra. 265.o. „A cionizmus arra törekszik, hogy a zsidó életben újra meghonosítsa a közösségi és társadalmi aspektus elsődlegességét az egyéni jóléttel szemben.” Csak akkor maradhat Izrael a zsidó identitás szimbóluma, ha valami többet tud nyújtani a diaszpórai létnél, ez pedig éppen a társadalmi struktúrából fakadhatna. Azonban minél inkább visszacsúszik a diaszpórában megszokott keretekhez, annál kevésbé tudja azt a szerepet betölteni, hogy identitásképző erő maradhasson.
